Nagyon felemás érzéseim vannak a Bozsik-programmal kapcsolatban.

Valamikor az első Bozsik-program indulásakor magam is részt vettem a program szervezésében mint utánpótlás edző. Biatorbágyon és Etyeken foglalkoztunk kollégáimmal a legkisebbekkel, körülbelül 15 évvel ezelőtt. Akkor hatalmas újdonságot jelentett, hogy a 9-10 éves gyerekeknek nem nagy pályán, 11 a 11 ellen kellett játszaniuk úgy, hogy szinte elvesztek a pici gyerekek a számukra hatalmas játéktéren. Arról nem is beszélve, hogy sokszor 3-4 alkalommal találkoztak a labdával egész mérkőzés alatt.

Jött a Bozsik-program, korosztályoknak megfelelő szabályrendszerével (pályaméret, játékidő, labdaméret, stb.) és világosan megfogalmazott eszmerendszerével, ami pontos kereteket adott mind a gyerekekkel való foglalkozások szakmai és erkölcsi vonatkozásaiban, mind a szülőknek játékhoz való viszonyulásában.

A Bozsik-program közben többször is átalakult, volt amikor meg is szűnt, aztán újraéledt. Folyamatosan változott és rengeteg gyereket hozott a labdarúgás számára, az egyesületi és intézményi programokon keresztül elvégezte a tömegesítés feladatát, ami az egyetlen lehetséges útja annak, hogy újra valóban népszerű legyen a labdarúgás.

Az utóbbi időben azonban úgy érzem, kifulladt a program. Elérte a határait, és újabb változtatásokra van szükség.

Már nem tudnak a kollégák több gyereket bevonzani . Az utóbbi időben mintha inkább statisztikát gyártanának, folyamatosan felmutatva a sportoló gyerekek számát. A számok mögé bújva azonban a minőségi képzés elveszik, háttérbe szorul.

A szervezők megfogalmaznak bizonyos alapelveket, azonban nincs egységes képzési rendszer, nincsenek minden edzésen betartandó világos alapelvek, ami mentén haladva fejlődne a program minősége.

A Magyar Labdarúgó Szövetség tervezi a program átalakítását, a képzés régiós központok általi irányítását, de teljes a zűrzavar. Jelen pillanatban senki nem tudja, mik lesznek a képzési irányvonalak, ki fogja azt egységesen kidolgozni, mi lesz ebben a régiók pontos szerepe.

Egy biztos. A minőségi képzés érdekében jelentős átalakításokra van szükség.
A jelenlegi szabály-és versenyrendszert újra kell gondolni.

Nem tartom jónak és életszerűnek azt, hogy a gyerekek először úgynevezett fesztiválokon, majd tornákon vesznek részt, ahol az eredmény nem számít. Az rendben van, hogy a rendezvények elsődleges célja az, hogy a gyerek megtapasztalja a sportolás által nyújtott játék örömét. Ez nem mond ellent annak, hogy meg kell tanulnia a normális keretek közötti versengést is- ami a sportolás célja.

Hiszen a sportoló azért sportol, hogy egyre jobb, erősebb, gyorsabb, ügyesebb legyen, legyőzze a társát és végül saját magát, átlépje önmaga korlátait is.

Meg kell tanulnia a sportolónak már kisgyerek korától kezdve, hogy a győzelem és a vereség az élet természetes része, velejárója.

Egy-egy vereség után nem dől össze a világ. El lehet hagyni a pályát emelt fővel, ha minden megtettünk a győzelemért, de jobb volt az ellenfél. Ha megfelelő iránymutatással, támogató edzői és szülői háttér mellett történik mindez, akkor az további erőfeszítésre sarkallja majd az ifjú sportolót, kisgyermeket, aki a maga szintjén megtanulja átélni és feldolgozni azt.

Mint ahogy a győzelmeket is meg kell tanulni a maguk helyén kezelni.

A győzelemnek is akkor van értelme és értéke, ha tudjuk hogy 1-2 napig tart a „csoda”. Aztán újabb erőfeszítéseket kell tenni a következő mérkőzés sikeres megvívásáért.

Még egy BL-győzelem vagy sikeres világbajnoki szereplés után is fel kell kelni másnap és el kell menni edzésre, ahol ismét 100%-ot kell adni. Mert a dicsőség mulandó.

Mindezt már gyerekkorban meg kell tanulni. Megfelelően kezelni és megélni mind a győzelmet, mind a vereséget.

A felesleges nyomás és stressz nem a mérkőzések megvívása miatt lesz a gyerekeken. Hanem attól, hogy a szülők és az edzők nem tudják a gyereksportot a helyén kezelni. Nem tudják, hogy egy-egy versenynek, tornának vagy mérkőzésnek mi a célja és mi az értelme.

Elsősorban az edzőknek kell tisztában lenniük a gyermeksport lényegével és céljával. Ehhez pedig a szakmai és az egyesületi vezetőknek kell nagyon pontosan megfogalmazniuk, hogy mit is várnak tőlük. Ezzel a témával egy másik írásban szeretnék foglalkozni, mert szerintem ez az a terület, ahol a legnagyobb előrelépésre van szüksége a magyar labdarúgásnak.

Visszatérve a Bozsik-program jelenlegi versenyrendszeréhez, a fesztivál-és tornarendszerhez, nem tartom jónak. Nem értek egyet azzal, hogy szezononként 5 alkalommal játszanak a gyerekek, gyakorlatilag edzés jelleggel, hiszen „nem számít az eredmény”.

A mérkőzéseknek, az „éles” körülmények közötti játéknak is megvannak a maga képzési és nevelési céljai és eszközei.

Az iskolaudvaron vagy a délutáni, esti és hétvégi baráti focimeccseken sem találkozom olyannal, hogy nem számít az eredmény. De még a családon belüli lábtenisz meccsek is vérre menő csaták. Mert csak így van értelmük. Nincs olyan baráti kispályás foci, amelynek a végén ne tudná a két csapat, hogy ki győzött.

Hiszen ez a természetes, erről szól a sport, ez a nagy csodája! A szabályok közötti küzdelem, a másik legyőzése és önmagunk határainak feszegetése, átlépése. A céltalan játszadozásnak, az eredmény nélküli lötyögésnek nincs sok értelme, nem vezet sehova.

Nem véletlen, hogy a Bozsik-tornák közötti szünetekben mindenki keresi az edzőmérkőzések lehetőségét, rengeteg tornát szerveznek az egyesületek, mert szükség van a versenyre.

Én a magam részéről bajnoki rendszer bevezetését javaslom már 7-8 éves kortól, egységesen 6+1 csapat létszámmal egészen a 11-12 éves korig. 13 éves kortól pedig egész pályán, 10+1 elleni létszámmal. Esetleg egy átmeneti 8+1-es megoldással 12 éves korban.

Természetesen a megfelelő szabályokat (pálya, kapu és labdaméret, játékidő és kötelező részvételi lehetőség minden gyermek számára, stb.) pontosan ki kell dolgozni.

Lehetne az Alközpontok számára régión belüli bajnoki rendszer, ahol az alközpontok alá tartozó egyesületek játékosai saját versenyengedélyükkel szerepelhetnek az Alközpontok csapataiban, mint egy alközponti válogatott. Így hét közben edzhetnek a saját csapatukban, hét végén a tehetségesebb gyerekek együtt játszhatnak és nem kell felesleges utazásoknak kitenni fiatal korban a gyerekeket.

Egy megfelelő bajnoki rendszer esetén egy szezonban 15 mérkőzést le lehet játszani, ami idényenként 30 alkalmat jelent, szemben a mostani 10, maximum 12 alkalommal.

Hozzászoknak a szülők és a gyerekek is, hogy minden hét végén, például szombaton délelőtt mérkőzés van. Természetes lesz, sőt ünnep, hiszen a meccs mindig egy ünnep.

Egy mérkőzés ritkán marad el, csak nagyon extrém körülmények között.
Esőben, vagy akár hidegben is le lehet játszani egy mérkőzést, míg egy tornát vagy fesztivált már nehezebb megrendezni. Ezért maradt el most ősszel is sok rendezvény országszerte.

Egy bajnoki rendszer esetén viszont mindenki tudja, hogy a szombat délelőtt a mérkőzésé. Gyakorló szülőként mindenki szembesült már azzal, hogy a gyerek számára a legfontosabb a meccs.

Próbáljon meg valaki meccsnapra családi kirándulást tervezni- az biztos, hogy a sportoló gyerek nélkül kell elmenni ilyenkor a szülőknek.

Hiszen az nem lehet, hogy Ő, a Focista a meccsről hiányozzon!

De ezt is meg kell tanulniuk, mind a gyerekeknek, mind a szülőknek- ehhez pedig kiszámítható, rendszeres versenynaptárra, meccsidőpontokra van szükség, heti rendszerességű mérkőzésekkel.

Összefoglalva tehát a Bozsik-program a tömegesítéssel, az egyesületek és gyerekek bevonásával elérte a határait és megvalósította elsődleges célkitűzését.

Most a minőségi képzés felé kell egyértelműen és határozottan elmozdulni egységes képzési rendszer és módszertan kialakításával, a versenyzési/bajnoki rendszer átalakításával és bevezetésével.

Persze csak akkor, ha valóban szeretnénk a világot utolérni.

Mert ha minden jó úgy, ahogy van, akkor nincs szükség további lépésekre.
Akkor maradjon minden változatlan.